(fél)ÉVADZÁRÓ #PinceMozi

Olvasási idő: 6 perc

Az iskolában az írókról, költőkről meg mindenféle művészekről úgy tanultunk, mintha ők kizárólag dohos vitrinben őrzött képzeletbeli lények lennének. Nagy meglepetés volt, amikor Sátorfalván találkoztam Békés Pállal. Egy élő író, és kicsit sem volt vitrin szaga. Teljesen normális volt, közvetlen, barátságos. Egy ember. Ettől csak az zavar jobban össze, amikor kicsivel később a városban láttam a színház hirdetőhengerén a nevét. Akkor ő most egy vitrin szagú író vagy egy ember, akivel lehet beszélgetni? Kellett egy kis idő, hogy megértsem, az írók emberek, bármit is állítanak róluk az iskolában.

Na, de a filmesek, azok mások. Nekik talán nincs vitrin szaguk, de ők csodákat varázsolnak a moziba és a TV-be, szóval ők már aztán tuti nem emberek. Vörös szőnyegen járnak, drága koktélokat isznak és földi halandókkal nem állnak szóba. Egerben volt régen egy Művész mozi. Abban volt más, mint a rendes mozi, hogy a film előtt egy göndör hajú nő (akkor nekem néni) kiállt és a filmről mesélt. Úgy beszélt, mintha a filmeket emberek készítenék. Ráadásul miután beszélt róla, megnéztük a filmet és volt értelme. Úgy értem számomra, középiskolás diák számára is érthető volt. Addigra már megemésztettem, hogy a könyveket emberek írják, de a Művész mozis élmény után még olyan bátor gondolatom is támadt, hogy a filmeket is emberek készítik.

A DiDi télen összekalapozott egy mozira valót. Jótevőnk egy olyan filmet – Együtt kezdtük – ajánlott fel a köznek, ami neki kedves. Mesélte, hogy jóban vannak a rendezővel (Kerékgyártó Yvonnenal). Ekkor ugrott be az egri művész mozi, milyen vagány lenne elhívni a rendezőt, hogy ne csak egy random néni, hanem ő maga meséljen a filmjéről. Számomra meglepő módon csak kérni kellett és jött. A mozi telt pincés volt, és a film után nagyon sokan ott maradtak beszélgetni.

A rendezvény két dolog miatt volt maradandó. Igazolta azt a vad elképzelésemet, hogy a filmeket is emberek készítik. A másik pedig, hogy kiderült mekkora igény van Diósdon filmklubra.

Kellett egy kis egyezkedés, de tulajdonképp pár hét alatt összeállt egy éves program. Jogdíjak, mozigépészet, rendezők, helyszín, és még sorolhatnám mi minden kell egy ilyenhez. Én ezeket távolról figyeltem és csak a székek pakolását vállaltam magamra. Yvonne fantasztikus programot állított össze és szállítja hozzá sorban az elérhetőségeket, segít leszervezni a rendezőket.

Márciusban Kis Hajni jött a Last Call című rövidfilmmel, és a Külön Falkával. Akkor is elégedett lettem volna, ha csak a filmeket láthatom, önmagukban is meghatározó élmények. Hajni viszont olyan extra, amit nem lehet DVD-re írni. Egy érzékeny, törékeny és végtelenül kedves lány, aki a legvadabb, legkezelhetetlenebb pasikat is ráveszi, hogy azt csinálják, amitől jó lesz a film. A pincében valami egészen izgalmas csoda történt. Beszélgetni kezdtünk és másodpercek alatt leomlottak a falak és egy végtelenül őszinte és nyílt beszélgetés bontakozott ki. Hihetetlenül hálás vagyok az élményért.

Áprilisban az eredetileg tervezett programon változtatni kellett és volt egy kis tanakodás, hogy melyik film legyen. Bedobtam, hogy legyen a Larry, amit egyébként is meg akartam nézni. Orsi és Yvonne pedig leszervezték, jött Bernáth Szilárd a rendező, sőt hozta Kővári Katát, a film látványtervezőjét. A Fizetős nap című rövidfilm is ütős volt, de a Larry tényleg mindenkit odanyomott a pince műanyagszékeihez és padjaihoz. Még a stáblista után is hosszú csendben ült mindenki. És utána beszélgettünk a film készítéséről is, de még inkább Borsodról. Szilárd mondata azóta cseng a fülemben: „Borsodban össze van sűrítve az idő.”

Májusban jött az Apám szíve és a Kilakoltatás. Fazekas Máté Bence szerencsére nem figyelt az iskolában, amikor azt tanították, hogy mit nem lehet, mi miért nem sikerülhet. Vagy csak máshova járt, mint én. Teljesen naivan áll a világhoz, és amikor eszébe jut, hogy egy novellából filmet akar készíteni, akkor egyszerűen ír az szerző (Dragomán György) publikus email címére és tényleg lesz filmje. Ezúton jegyezném meg, hogy sem az írónak, sem a rendezőnek nincs vitrin szaga. Élő emberek, akik bemutatkozás után egymás alkotásaira építenek. Olyan végtelenül egyszerűnek tűnik ez, amit el sem akarok hinni. Pedig az az ember meséli, aki ott ült mellettem a kocsiban, én vittem vissza Kelenföldre Diósdról. Skoda és BKV, semmi vörös szőnyeg.

Tegnap volt a PinceMozi nyári szünet előtti utolsó vetítése, ha úgy tetszik félévzáró. A Nyugati nyaralás című filmet néztük, és Lévai Balázs rendezővel eljött Mészáros Máté a film főszereplője is. A film után olyan profizmussal és természetességgel meséltek nekünk mindenféle sztorikat, hogy látszott nem először csinálják. Egy-egy kulcsszót dobtunk csak be és meséltek. Se vitrin, se vörös szőnyeg, semmi sztárkodás, csak lazaság, humor, közvetlenség. Ők tényleg olyanok, mint a filmjük. Láthatóan élvezetből csinálták a filmet és ahogy a világ minden egyéb területén, amit az emberek örömmel csinálnak, az bizony jó lesz. (részletek itt: Nyugati nyaralás kritika)

A filmeket emberek készítik, pont ahogyan a könyveket emberek írják. Olyan ember, akiknek van egy történetük, amit el akarnak mesélni. És megtalálták hozzá az eszközt (könyvet vagy filmet), hogy a történetüket jól meséljék el. Ettől nagyszerűek ők, nem a vörös szőnyegtől. És ez az az élmény, amiért legközelebb is örömmel fogom pakolni a székeket a pincében.

PinceMoziról itt olvashattok. Következő filmklub augusztus végén lesz.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.