Sosem értettem a fröccsöt. Értem a bort iszik, vizet prédikált, de mi az, hogy vizet rak a borba és megissza? Bűnös dolognak tűnik. Ráadásul az előbb óvatosan megillatoltam és zsebtelep szaga volt. Kísérletképp megkóstoltam a maci fröccsöt is. A málnaszörp illata aljasul belakta a poharat, brutális kegyetlenséggel végezte ki a cabernet franc és merlot szerelemben gazdag házasságát. Nyoma sem volt már a gazda szorgalmának, nem mutatta már a kapálás, metszés, permetezés, préselés és egyéb munkák izzadságát. Egy ízes málnaszörppé redukálódott. Nyári ital lett belőle. Frissít, üdít, jókedvet ád. Hol van itt már a komolyság, a küzdelem, az évszázadok tradíciója? Reduktív tartály a tölgyfahordó helyett. Csavarzár a dugó helyett. Blogposzt nyomtatott könyv helyett. Itt a vég.
Ilyen gondolataim voltak a fröccsről tegnapig. Ma viszont megláttam a varázslatot. A fröccsre összegyűltek az emberek, fiatalok, öregek, borisszák és bornemisszák. A fröccs csak ürügy volt. (Stikában a többség valójában szörpöt ivott, vagy tisztán a bort.) De a lényeg, hogy együtt voltunk. A 10 éves együtt játszott a 70 évessel, a holland boldogan ette a tradicionális magyar zsírt, a programozó lelkesen hallgatta a geológust. Igazi közösségi élmény volt. Megszerettem a fröccsöt. No persze nem az ízét, csak a varázserejét. 