Nagyon kedves érdi barátunkkal közösen szerveztük az első ukrán-magyar délutánt Dió Döme sétálóján. Nem tudtuk kik jönnek majd, nem tudtuk milyen nyelven fogunk beszélni, nem tudtuk mit fognak hozzá szólni. Azt tudtuk, hogy szeretnénk néhány boldog órát ajándékozni azoknak, akiket a környékünkre sodort az élet.
Az iskola igazgatójáról, Feri bácsiról meséltem az emlékére állított padnál. Mindent elmondtam angolul és magyarul, mire az egyik 10 év körüli kárpátaljai gyerek odalépett hozzám:
– Elég, ha magyarul mondod, én beszélek ukránul, majd fordítok a többieknek.
És igaza volt, elég volt mindent egyszer elmondani, az emberek (kicsik és nagyok) figyeltek egymásra, mindenkihez minden infó eljutott. Ukránul, magyarul, oroszul, angolul, mindenki úgy beszélt, ahogy tudott. Sokszor nyelv sem kellett. A szikla alatti csúszós, köves részen a kijevi kislány szó nélkül megfogta a kezem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Aztán a kárpátaljai legényke nyújtotta a karját, hogy emeljem le a vízmosásnál. A nagy kőre pedig egymást húzták fel a gyerekek, hogy egyszerre állhasson mindenki a tetején. A bányában közel maradtunk egymáshoz, hogy senki se féljen a sötétben. Hallgattunk mesét, ettünk kürtőskalácsot, hintáztunk, játszottunk, együtt voltunk. Nem számított ki honnan jött, kinek milyen színű a bőre, ki milyen nyelvet beszél, ki milyen vallású. Olyanok voltunk, mint amilyeneknek mindig is lennünk kellene. Mindenkinek.
Egy ilyen élmény után nehéz lenne felsorolni, mi mindent érzek egyszerre. De a legfőbb érzés a hála. Hálás vagyok a segítőinknek, akik adtak gyereküléseket, pénzt, adták az autójukat, az idejüket. Tőlük már csak a gyerekeknek és anyukáknak vagyok hálásabb, akik a bizalmukat adták és eljöttek az első ukrán-magyar sétára Dió Döméhez. Mesés volt.
Mi is jól éreztük magunkat és a vendégeinktől sok-sok köszönetet kaptunk. Még nem tudjuk, hogy mikor és milyen formában, de biztos vagyok benne, hogy lesz folytatás.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.